És akkor jött a Mikulás, ami a merire nem ért fel :(

 És elérkezett főhősünk első karácsonyának napja. Remélem, nektek is olyan kellemes perceket szerzek vele, mint magamnak, miközben írtam. Halhassátok alá ezt a számot, erre jött az ihlet: 

A karácsony, amit sosem felejtek el...




Bevallom, van abban valami kellemes, ha eltulajdonítasz pár olyan cuccot, amit nem kellene, mert mikor kiderül, még tudsz is segíteni vele, persze azért kell hozzá egy kis ész, amivel jól keverheted a lapjaid. Szóval, amint sikerült bebuknom a listákkal – naná, Dem ezt gyorsan kitalálta – máris felajánlottam a segítségemet: fogjunk össze, úgy nagyobb sikerrel járhat az egész csapat. Jane-t nehéz volt meggyőzni, de a többiek hamar felismerték az adott helyzet előnyeit, így nagyon gyorsan mellém álltak. Szóval, a tudással birtokomban kezdtem szervezkedni: 
– Felix és Demetri, mehettek a bulit előkészíteni a trónterembe. Alec, Jane, ti pedig jöttök velem. 
– Minek is? – sziszegett felém a lányka.
– Mert Alec nem tudja, mivel lehetne Marcus felséget meglepni, de neked, Felixnek és Dem-nek együtt van egy hiper-szuper ötletetek! – Jane a szemeit forgatja, miközben válaszol.
– Most csak hülyítesz, igaz? Ezeknek jó ötletük az elmúlt évezredben talán... Megvan! SOHA nem volt. 
– Pedig most van. Te a kedélyjavítós vacsorát gondoltad, más, hogy a szobájába kapja meg, és a harmadik ötlet: legyen a legvonzóbb vérű. Na, akkor mi itt a hiba? Ezt a három ötletet kell egybegyúrni, és bumm! Marcus felség meg lesz lepve, na meg az sem kizárt, hogy még vigadozni is fog!
– Na persze, a babérokat meg majd te aratod le, igaz? – Próbálok felháborodottan nézni, amennyire tőlem telik. 
– Na de Jane! Szerinted ki fog egy ilyen mesét bevenni? Aro mester amúgy is azonnal le tud buktatni, szóval nem sok értelme lenne. – Legyint, és félrehúzza a száját.
– Oké, oké. Csak az a baj, Heidi sosem szokott ide behozni olyan embert, aki be van lőve, vagy ilyesmi. 
– Itt jövök a képbe én – csillan fel a szemem.
– Ellopod a drogot, mi? – Alec-re kacsintok, mert fején találta a szöget. 
– Na igen, mire való a tehetségem, ha nem arra, hogy kihasználjam? – nézegetem cseppet sem nagyképűen tökéletesre manikűrözött körmeim.
– Hah, ez tehetség? Összelopkodsz mindent, mint egy szarka. 
– Ha nem lenne az, itt lennék? – Janey megvonja a vállát, látszólag még mindig nem tette magát túl rajta, hogy multitalentumnak lettem kikiáltva. Hát, ez van, nem lehet mindenki szép, okos, csodás énekhanggal megáldott, és a legügyesebb tolvaj a világon. Na oké, majdnem a legügyesebb, mert itt úgy elkaptak, mint kölyökmacska a vakegeret. Persze azt nem vettem számításba, hogy vámpírok közé török be, de ez a jelenlegi helyzeten nem változtat. 
– Akkor ki kell választani a legínyencebb husit? – jön a kérdés a közben lelkessé váló Alec-től. Bólintok.
– Igen. És az kell, aki mindegyikőtök szerint a leg-leg. Én ebben a dologban még mindig elég megbízhatatlan vagyok. Nekem a vér, az vér, és kész. – Az ikrek lesajnálón vigyorognak. Hiába, nem tehetek róla, ez a járulék még nem kopott le, pedig már elmúltam egy éves! 

Miután elválnak útjaink, a trónterem felé indulok, ahonnan mély hangú vihogás szűrődik ki. Ahogy belököm az ajtót, majdnem dobok egy hátast: a két idióta teljes fagyöngyerdőt függesztett fel a mennyezetre.
– Szerintem nem gondoltátok ezt végig – motyogom magam elé, mire Felix elém ugrik. 
– Ugyan, kicsi, ne akard már bemesélni, hogy te aztán senkinek nem csücsörítenél a buliban! – Erre most lazán elpirulnék, ha volna bennem még ennyi emberi, de így csak lefricskázom a fickó fülét.
– Te nem vagy a listán, szóval ne is reménykedj. – Felix nem firtatja, ki lenne a szerencsétlen, hanem kezem után nyúl, és bepörget a hatalmas terem közepére. 
– Azért egy táncban reménykedhetek? – kérdezi színpadiasan.
– Ha mindenképp szeretnéd kipróbálni, el tudom-e törni a lábad, természetesen nem mondok nemet.
– Nem hiszem el, hogy ennyire béna vagy. Szerintem csak a hercegre vársz, mint hamupipőke. Vagy a királyra? – úgy néz rám, mintha a vesémbe látna, de mivel jó színész is vagyok, sikerül könnyeden felkacagnom.
– Ugyan! Tudom, hol a helyem, és a felségek közül nem igazán lehet válogatni. Na, akkor beszéljünk már arról, mikor is gondoltál kimenni a városba... – Giannára gondoltam, de valami nesz miatt az ajtó felé kaptuk mindketten a fejünket. Hiába a vámpírsebesség, nem értem időben oda, hogy lássam, ki hallgatta ki a beszélgetésünket. Igazából utáltam ezt a mindent hallunk dolgot, és gyorsan visszapörgettem, mondhattam-e valami tiszteletlent, vagy bántót a felségekről, mert akkor jaj nekem, Jane szemei elé fogok kerülni, ő meg annyira szeretne a lista miatt is megleckéztetni egy kicsit. Na jó, nagyon!
Végül folytatjuk a beszélgetést, mintha mi sem történt volna.

Éjjel a kedvenc napszakom. Nemcsak azért, mert ilyenkor nem ragyogok, mint egy csillámporba esett balfék, hanem a csönd miatt. Ilyenkor egy idő után elhalkul az emberek moraja, és csak a természet csodás hangjait lehet hallani. Ebbe beletartozik persze az alvók légzésének hangja és szívdobogásuk is, amitől megint őrülten égni kezd a torkom, de figyelmemet összpontosítani kell: drogot kell szerezzek a lehető leghamarabb, és legkevésbé feltűnő módon. Felix volt olyan rendes, már előre kitudakolta, hova kell besurranni, így a körzeti doki otthonába óvakodtam be. Az ajtót be se kellett törjem, mert nem zárták kulcsra. Ahogy a lakásba léptem, egyből megkezdtem felkutatni azt a fekete táskát, amiben éreztem, ott lesz ami kell nekem. Természetesen gyorsan rábukkantam, és a bevilágító hold fényénél kinyitottam. 
„Lidocain, novocain – olvastam a fiolákon. Meg se lepett, hogy kokain a következő, és tényleg csak egy kicsit méláztam, nem lesz -e ez túl sok a felségnek. De mivel nem találtam mást, ezt csúsztattam be nadrágom zsebébe, majd amilyen gyorsan csak tudtam, kilopakodtam, hogy mielőbb hazamenjek. 
A karácsonyi őrület kezdett fokozódni. Mindenki izgatottan sutyorgott – kivéve Marcust mestert, aki ült továbbra is egykedvűen – és tervezgetett. A felújított trónterembe tilos volt bemenni, persze én szóltam Aro mesternek, hogy ott készül a nagy meglepetés, és szerencsére nem akarta tudni min dolgozunk, vagy ha mégis, elég jól leplezte. Még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg nem ő járt-e akkor az ajtó előtt. 

Szóval, lassan de biztosan közeledett a nagy nap, és a vámpírok egyre jobban izgultak. Minden a helyén volt, egy szerencsétlen még képes volt fenyőt is lopni, de a vicc nem ez, hanem a díszítés. Az ikrek egy régebbi korból származó ruhatáruk arany kiegészítőit tették rá, úgyhogy a kis fa tele lett aggatva arany kar-nyak és derékláncokkal. Nem tudom, sírni, vagy nevetni lett volna jobb rajta. Alá nem került semmi, mert mint megtudtam, ezt az ajándék átadós dolgot diszkréten próbálja mindenki intézni, amennyire csak lehet. Minden családtagnak van egy hálókamrája, ahova elvonulhat, és ide dobják be a neki szánt meglepetést. Most „igazi” karácsonyozóként igen rosszul érintett, mikor alaposan kupán vágtak egy vastag könyvvel, ami a Volturi ezeréves fennállásának ünnepére lett kiadva. Valójában tökéletesen nem érdekelt a dolog. Tudtam, amit feltétlen kellett ahhoz, hogy az első évet túléljem, ez pedig a következő volt: A felségek parancsait teljesíteni, tisztelni őket, és Aro mesternek bármikor átadni a mancsomat. Na, ez tényleg nem volt sok, nem is esett nehezemre megjegyezni őket. 
Szóval az ajándék nagyjából fél perccel a fejemen való landolás után a szoba sarkában kötött ki, én meg talpra ugrottam, és elhagytam a kis zugomat. 
Nekünk máshol volt a vacsora, mint a felségeknek, és épp ezért sikerült tervünk első részét kivitelezni, megtalálták azt az egyedet, aki mind négyük szerint a légnyálcsorgatóbbnak bizonyult. Nekem volt még mindig különbség, szóval bólintottam, és vittem a fiolát. Megitattuk a vacsorával az extra adalékot, és mikor kezdett idétlenül vigyorogni, kezdetét vette a második fázis. Marcus felség szobája előtt azonban megtorpantunk. És ha még bent van? A fejemet fogtam, ahol a könyv eltalált. Biztos őrülten dühös lenne, ha fejbe hajítanánk a vacsorával! 
– Öhm... Szerintetek nem lenne célszerűbb csak belökni az ajtón? – javasoltam, mert Felix már nyalábolta is föl.
– Igazad lehet. Még a végén idő előtt kidől. Ki nyit be? – Hát, én még sose láttam olyat, hogy egy Volturi gárdista berezeljen, egészen eddig a pillanatig. Négy rémült vörös szempár villant felém.
– Na, oké. Állítsd talpra, és háromra nyitom az ajtót. – A fickót ketten is támogatták, én meg vettem egy nagy levegőt, és a kilincsért nyúltam.
– Egy, kettő, három – suttogtam, és a milyen gyorsan csak lehetett, benyitottam, a többiek belökték a vacsorát, én meg már csaptam is vissza az ajtót. 
– Spuri! – szólt Felix, és alig győztünk utána loholni. Meg sem álltunk a trónteremig, amelyből tényleg falat rengető hangerővel szólt valami zene. Ahogy megnyílt az ajtó, megint nem hittem a szememnek, pedig igazán komoly volt a látvány. A legtöbb családtag ész nélkül breakelt, a többiek meg csak dülöngéltek zombi módra. Ahogy beléptünk, és Aro felség felénk nézett, elüvöltötte magát: 
– Oppa gangnam Style! – A dj azonnal lekevert, és Aro, valamint Caius felség észt vesztve elkezdték nyomni a közismert táncot. 
– Gyerekek, nem is mondtátok, hogy itt van valami alkoholos bólé – suttogtam döbbenten, miközben egyre többen csatlakozta a két felség ugrálásához. Jane elém állt, és gonoszan elvigyorodott. 
– Nincs is. Csak egy kis bosszú a listákért. Minden vacsinak valót bedrogoztunk. Na, jó szórakozást! – És ezzel el is ugráltak mellőlem. Komolyan, ezen a ponton azt hittem nem lehet ettől rosszabb. Ahogy véget ért a szám, rá kellett jönnöm, tévedek...
A ritmus nem sokat változott, engem meg valaki elkapott hátulról, és próbált táncolni velem, de hát egyszerűen képtelen voltam lépést tartani vele, így szerencsére be tudtam menekülni a fa mellé, és onnan nézhettem, ahogy a gárdisták egy emberként ugrálnak fel – s alá. Láthatóan mindenki jókedvű volt, és ekkor új vendég jött be, mondhatni ajtóstul. Marcus felség támolygott be rajta, vigyorogva, és meglehetősen, sőt, talán túl jókedvűen. Sok volt a cucc- gondoltam kétségbeesetten, miközben érdekes kurjantások kíséretében csatlakozott Aro mester mellé, aki, te jó ég! Komolyan, Caius felséget fenekelte? A feleségek dőltek a nevetéstől, én meg el tudtam volna süllyedni. Nem ezt akartam! 
– Hé, szivi, gyere, és legyél jó kislány! – Éreztem a karomon Brad, az egyik testőr szorítását, aki szintén nem volt túl józan, tehát felbátorodva próbált a buli közepére vinni. 
– Engedj el! – kiabáltam rá, miközben próbáltam a kezem kitépni az övéből. Már a terem közepén voltunk, mikor Jane akcióba lendült. Brad összeroskadt, így Felix neki szánt pofonja célt tévesztett, és én repültem el a terem túlsó irányába, egyenesen a karácsonyfa alá. Nem hittem volna, hogy egy vámpír is kaphat agyrázkódást, de olyan tapasztalatom volt, mintha elájultam volna. Őrülten szédültem, így fel sem fogtam, mennyire csend lett. Aztán valaki a lábaimnál fogva kihúzott a fa alól.

Lassan tisztult ki a kép. A terem cafatokban volt, mintha nem is most újították volna fel. Sehol senki. Azt sem láttam, ki szedett ki csak azért, hogy a pusztítással szembenézzek. Nagyot sóhajtottam, és a márvány lépcsők alsó fokához sétáltam, ahova leültem, és tenyereimbe temettem az arcomat.
– Mi ez a búslakodás? – Nahát, valaki józan maradt? A hangja azonban nem volt ismerős.
– Tönkretettem az egész ünnepséget – mondtam az ismeretlen hangú férfinak.
– Ha engem kérdezel, én kétezer éve nem éreztem magam ennyire jól. – Megdermedtem. Az nem lehet! Lassan emeltem fel a fejemet. Közvetlen mellettem Marcus felség ült, szín józanul, és jókedvűen mosolyogva. 
– Fe-felség, ön nem... nem? – felnevetett. Olyan furcsa volt. Eddig nem is halottam ennyit beszélni, nevetni meg végképp soha. Igazából épp emiatt passzolt annak idején le, mert fárasztó lehetett annyit rizsázni, miközben nem tudtam arra figyelni, mit mond. Na persze, mert elragadtatottan bámultam...
– Miután az ajándék elmondta, hogy megitattátok valamivel, nem mertem belekóstolni. Azt hiszem, néhány perc múlva ki is lehelte a lelkét. Gondoltam, kiderítem, kinek nem tetszik az, hogy ilyen bezárkózott vagyok, szóval úgy tettem, mintha el lennék bódulva. 
– Akkor kár volt amiatt aggódni, hogy kupán találjuk felségedet a vacsorával. Bár nekem nem volt kellemes...
– Fejbe vágott az ajándékod? – Bólintottam.
– És, tudod, kitől kaptad? – Most megráztam a fejem.
– Megnézted, mi van rá írva?
– Igen. A Volturi ezer éve.
– Kinyitottad? – megint megráztam a fejem. Minek is nyitottam volna ki? 
– Igazán kár, mert akitől kaptad, írt bele pár sort neked. – Most olyan érzetem támadt, mintha megfordult volna a terem.
– Mit tudsz rólunk? – kérdezte érdeklődve.
– Hát amit fontos. A tiszteletről, és Aro felség gondolatolvasásáról. 
– Ezt valahogy sejtettem. Arról viszont ezek szerint sejtelmed sincs, hogy nekem is van egy ajándékom. Amit Aro elől el tudsz rejteni, előlem nem. – Rettegni kezdtem. Mi van? Egész idő alatt tudta? Az nem lehet!
– Ezt nem igazán értem – Tényleg nem. és csak remélem, hogy nem az van, amitől tartok.
– Aro gondolatokat olvas. Én a kötődéseket, ha jobban tetszik, az egymás közti érzéseket „látom”, érzem. 
– Hú. – Még mindig mosolyog rám. 
– A te ötleted volt felpakolni a környék összes fagyöngyét a plafonra? – megráztam a fejem. – Nos, bárki is volt, megköszönteted neki – mondta, és akkor...

Újjászületés

Marcus szokása szerint unottan bámult maga elé, miközben az emlékeit idézte fel. Egy sokkal boldogabb időről ábrándozott, mikor még volt értelme az életnek, már ha ezt annak nevezhette. Hiszen, vámpír volt, és mint efféle, bizony jó sok idő állt rendelkezésre: az örökkévalóság. Sóhajtott, mint bármely, ábrándjaiból visszatérő ember, és megpróbált arra figyelni, a másik két fővámpír mit csinál. Nagyjából ugyanazt, mint ő: semmit. Várnak a vacsorára. Vagy inkább ebédidő van? Itt a trónteremben meg úgy általában az egész épületben összemosódnak a percek, az órák és a napok... Egyetlen változatosság és időjelző többnyire az étkezés, valamint azon nagyon ritka és már szintén megunt alkalom, ha valami ügyefogyott újszülött rendbontás miatt eléjük kerül. Igazán felüdítő volt, mikor a Cullen családhoz mentek kirándulni. 

Már hallani lehet őket. Csivitelő, izgatottan zsibongó tömeg, a lábaik dobbanása alig hangosabb, mint a szívüké. Ó, vannak vagy tízen. Tisztán kivenni Heidi hangját is. Aro felélénkül, és a gondolat sebességével áll fel helyéről, elégedetten összecsapva tenyerét, mire a terem túlsó felében álló testőrök kinyitják a nehéz tölgyfaajtót. 

Egyszerre mindhárom fenség torkára fagy a szó, mert Heidi mellett egy ismerős arc bukkan föl. 
Marcus feláll, és a sötét hajú nőre tapad a szeme, épp ahogy Aro és Caius tekintete is. 
– Didyme... – Hangja alig erősebb, mint mikor az őszi faleveleket odébb sodorja a szél, mégis minden, a teremben lévő vámpír felé fordul. A legtöbben nem tudják, kicsoda Didyme, viszont a csoport egyre özönlik befelé, és a figyelem azonnal visszaterelődik rájuk. Az események felgyorsulnak; Aro előre lendül, és máris lecsap Didyme hasonmására. Marcus felbődül, olyan hangon, ahogyan még sose hallották. Aro meglepve néz fel, miközben harapása majdnem célt ér.
Marcus ökle ellenben igen pontosan csapódik a szoborszerű arc közepébe, és Aro a nem várt lendülettől cseppet sem elegánsan dob egy hátast. A fiatal nő meglepve néz körül, mert az előbb még teljesen bódult volt valami csodás illattól, most meg... Te jó ég, itt őrültek vámpírosat játszanak?! Ahogy két árny suhog körben, és néha a fal díszítőelemeivel próbálják hatástalanítani egymást, lassan világosság gyullad az agyában. Ezek igazi vámpírok! Ebben a pillanatban megváltásként jön az ájulás. 

Caius elégedetten nézte a birkózókat. Neki a kisujját sem kell mozdítani, és a két marha kinyírja egymást. Szinte már fején érezte a képzeletbeli koronát, ám ekkor Aro és Marcus váratlanul elengedték egymást. Illetve utóbbi lökte félre a zilált Arót, és a lány mellett termett. 
– Egyszer már megölted, többet nem veszed el tőlem! – morogta, és karjaiba vette az ájult hölgyet, miközben Aro feltápászkodott, és ingerülten próbált magára emberi, akarom mondani vámpírkirályhoz méltó külsőt simogatni. 
– Marcus, ez csak egy halandó! – válaszolt neki, de Marcus mintha meg sem hallotta volna. A lánnyal karjai közt elindult kifelé.
– Most meg hova mész? Ki engedte meg, hogy elmenj? – Aro szinte sipítozott, mire Marcus megfordult, és fáradtan elmosolyodott. 
– Te magad, Aro. Nem emlékszel? Azon a délutánon, mikor úgy döntöttél, megölöd Didymét, csakhogy engem itt tarts. Most elmegyünk. És nem merjen az utamba állni senki! 
– Ez egy halandó, nem a húgom, és nem is a szerelmed! – Jött a válasz. Marcus mosolya nem lankadt. 
– Tudod, Alice Cullen egyszer megmondta nekem, hogy ha kivárom, újra együtt leszünk, mert Didyme újjászületik. És most itt van, eljött. Többet nem engedem el. Isten veled Aro, légy boldog. Én már az vagyok. 

Marcus elhagyta a tróntermet, Volterrát, és eltűnt örökre az ismeretlen nővel együtt. 

Bella átváltozik...

 Felmerült bennem, mi van, ha Bellát előbb kell átváltoztatni, mintsem összeházasodnának, és az egészet csak azért csinálja végig, mert a halhatatlanságra pályázik?  Íme az én meglepő kis verzióm, jó szórakozást hozzá!

                                               ~'~ 

Ahogy előttem állt, újra a hatása alá kerültem, pedig féltem attól, ha vámpír leszek, meglátom az Ő tökéletlenségét is. Szerencsére, vagy vesztemre, de nem így történt. Új szemeimmel alaposan végignéztem arcának vonalait, és minden piciny részletet újra memorizáltam. Megváltozott, de nekem még így is a legmeghökkentőbb lény volt, akit valaha is láttam. Besütött a nap az ablakon, és vakítóan ragyogni kezdtünk mindketten. Felemeltem a kezem, megérintettem az arcát, amely most szinte puhának tűnt, és ujjaim végigsiklottak mosolygó ajkain. Éreztem, ahogy enyhén megnyílik érintésemtől. Vérvörös szemeibe néztem, amik meglepetéssel, és mérhetetlen kíváncsisággal voltak tele, majd még közelebb léptem, és beletúrtam tökéletesen rendezett, hosszú, fekete hajába. Mintha selymet érintettem volna. Elbűvölt, még jobban, mint emberként, és ahogy megfogta a kezem, végigszaladt bennem valami elemi erejű vágyakozás. Felrémlett bennem, mikor először érintett meg, és alig tudtam leplezni rám gyakorolt, megdöbbentő vonzását, amit most kétszer erősebbnek érzetem...

– Isten hozott, ifjú Bella! Már régóta vártam rád! – szólt Aro, és a szájamra hajolt. A csókja megrészegített, olyannyira, hogy el is felejtettem, mi volt Edwarddal. Most ő lett az, ami én voltam újjászületésem pillanatáig: semmi...

  Egy hónappal korábban

Jacob a volánnál ült, épp morcosan hallgattunk, mert már megint azon vesztünk össze, menyire nem támogatja a „halálom” tervét. Nem akart megérteni. Senki nem akart megérteni, én pedig igyekeztem minél jobban játszani a szerepem, hogy elérjem a célom, épp ezért az eredeti szándékomat mindenek előtt titkolnom kellett, és a Volterrában tett látogatás szerencsére új lökést adott. Ahogy visszagondoltam, újra éreztem azt a fura bizsergést. Még jó, hogy Edward nem tud bennem olvasni, így biztonságban vagyok. Ellenkező esetben tuti kiszívta volna rég a vérem, és nem itt bámulnám az utat. Jake felém fordult.

– Ugye, nem lehet erről lebeszélni? – Nagyot sóhajtottam.

– Ne kezd előröl! Nem, és kész. Nincs beleszólásod, fogd már fel!

– Bella, ne tedd ezt, én mindent meg tudok neked adni...

– JAKE! Az utat... – Nem tudtam befejezni, mert a következő jobbra ívelő kanyart már késő volt bevenni, egyenesen leszáguldottunk a lejtő felé, átszakítva a korlátot. Azt hiszem, sikoltoztam, aztán egy hatalmas csattanás, előrelendültem, és a szélvédőn keresztül kiröpültem a kocsiból. Az utolsó gondolatom az volt, Apa meg fog ölni, amiért nem volt becsatolva a biztonsági övem.

– Edward, meghal, ha nem teszed meg! Sietni kell! – Carlisle hangja ideges volt. Nem tudtam megszólalni, pedig szívesen tettem volna.

– Mire vársz? Azt akarod, hogy meghaljon? – Alice hangját ismertem fel. Ó, valaki rúgja már seggbe ezt a mamlaszt, vagy marjon meg! Nem akarok meghalni, légyszi ne hagyjátok neki, segítsen már valaki rajtam, könyörgöm. Újra csend lett körülöttem, tehát Edward elbaltázta a lehetőséget, és meghaltam. Szép. Ennyit az örökléttel kapcsolatos terveimről! Basszus! Ahogy a sötétben dühöngtem, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha égni kezdtem volna. Elhamvasztanak? Szuper, remélem, a lelkem, ami nagyon is él, kiszabadul. Magamban megpróbáltam a krematórium látványára felkészülni, miközben pokoli fájdalommal lángoltam, majd arra gondoltam, most végre kiderül, van-e mennyország, Isten, pokol, és ugyan hova osztanak be engem, mint ateistát. Vagy szellemként tovább figyelhetem a többiek sorsát? Esetleg újjászületek, mint valami állat, vagy növény, talán mint ember? Mire fogok emlékezni, ha túl leszek a hamvasztáson? Te jó ég, most jöttem rá, mennyi minden kimaradt az életemből, például érintetlenül haltam meg, mert ez a tökkelütött nem volt képes élni a lehetőségekkel. Most nagyon haragudtam rá emiatt. Lassan csillapodni kezdett a lángolás, és kellemes hűvös áradt szét bennem. Na, ideje szétnézni, milyen a kremó belülről.

Először is vettem egy mély levegőt. Fura volt, nem hozott megkönnyebbülést, mint életemben, viszont meglepetésemre az orromba nem a hamvasztás utáni füstös szag csapott be, hanem egészen más illatot éreztem: a föld szagát, az erdei virágokét, állatokét, és még valami furcsát, ami mégis ismerős volt. Tehát élek, és jó orrom van, valami állatnak születtem újra. Csodás, Ed levadászhat. Most már megpróbáltam kinyitni a szemem, hogy lássam, mivé születtem meg.

Egy plafont láttam meg először. Macska, vagy kutya vagyok – gondoltam, végül pislogtam párat, és mintha hályog esett volna le a szememről. A szobában minden Cullen jelen volt, Carlisle kivételével, és engem figyelt. Ahogy felültem, belém csapott a felismerés, mint egy villám. Vámpír vagyok én is! Edward állt mellettem, és felsegített az ágyról.

– Gyönyörű vagy – suttogta, és a karom simogatta. Alaposan végigmértem, majd kirázott a hideg. Emberként elbűvölt, de most... Most valahogy olyan nyálas ficsúrnak tűnt, és úgy nézett rám, mint egy rajongó kiskutya. Úgy tűnt, azzal, hogy vámpír szemmel nézem, megszűnt az a vonzás, amit emberként éreztem felőle. Te jó ég, úgy viselkedtem, mint bármelyik másik „kaja”, viszont nem tagadom, enélkül nehéz lett volna elérni, hogy valaha is átváltoztasson. Kikaptam magam a kezéből, és kiábrándultan válaszoltam.

– Te viszont nyálas, és undorító! – meghökkenve nézett, de már mással voltam elfoglalva, egy tükröt kerestem. Szerencsére Alice előrelátóan behozatott egyet, és egy pillanat alatt előtte álltam. Tetszett a látvány, gyönyörű voltam, és olyannyira elámított önnön szépségem, hogy legalább két percig pózoltam a tükör előtt, majd a torkom izzó kaparása elterelte a figyelmemet. A tőlem nem messze álló kis kobold arcú lányra néztem.

– Alice, segítenél? Nem akarom, hogy ez a mafla vigyen először vadászni.

Edward különösen bosszantó volt, ahogy olyan idiótán bámult rám (mások erre azt mondják, ez a „miért teszed ezt velem” tekintet), és nem akartam még csak véletlenül sem kettesben lenni vele. Oké, nem állt szándékomban senkit megbántani, és ha megtudják, hogy csak a halhatatlanságra hajtottam, lehet, még ki is végeznek, hirtelen felindulásból, ezért nem árt, ha vigyázok.

Persze, igazából annak tudta be mindenki a viselkedésem, hogy átváltoztam, pedig semmi más nem történt, csak az, amit akartam: halhatatlan lettem, és többé nem kellett megjátszani magam, mennyire odavagyok Edwardért. Igazából már egy vörös szempár járt a fejemben, és félelemmel vegyes kíváncsisággal gondoltam a tulajdonosára. Vajon ő is ilyen csalódás lesz, ha találkozunk? Mert látni akartam, mindenféleképp.

Egy órával később jóllakva ültünk Alice-szel az egyik szikla tetején. Szegény „vigasztalni” próbált.

– Majd újra beleszeretsz, ne félj! – Te jó ég, ennyire jó színész vagyok? Ide az Oscart! – De ha nem, hát az sem baj, attól mi még jó barátnők lehetünk, ha visszatérsz Volterrából.

Nem lepődtem meg, tudtam, hogy látni fogja, amikor elmegyek.

– Te nem ítélsz el? – Rám mosolygott, és megvonta a vállát.

– Carlisle is élt ott, tehát nem mindenki elvetemült gyilkos, aki oda téved, vagy szerencsét próbál náluk. Edwardnak nehéz lesz.

A távolba néztem, és kifújtam a levegőt, majd újra Alice szép arcára pillantottam.

– Ki változtatott át? Mert azt hiszem, nem ő volt.

– Én voltam – mosolygott szerényen.

– Köszi, Alice! Igazán hálás vagyok, amiért megtetted.

Később, mikor visszatértünk, Carlisle várt a nappaliban, és gondterhelten nézett rám. Intett, én pedig leültem vele szemben, az egyik fotelba.

– Bella, mire emlékszel az elmúlt évekből? – kérdezte, én pedig elmerengtem. Nagyon halványan felrémlett apám és anyám, és Jacob is. Aztán a baleset, és a dokira pillantottam.

– Hol van Jake? – kérdeztem rémültem.

– Bella, Jacob azonnal meghalt, mikor a fának csapódtatok. Sajnálom... Tudnod kell, hogy mindenki azt hiszi, te is meghaltál. Jókora adag morfiummal rezzenéstelenül változtál át, és a helyszínen csináltam rólad fotókat, ami alapján Charlie azonosított. Hamvasztásos temetést kértek, így könnyen kilophattunk a boncteremből.

– Jake temetése mikor lesz?

– Egy hét múlva.

Az új hírek teljesen letaglóztak. Emberi életemből a szüleimen kívül Jacob volt az, aki számított egy kicsit is nekem, annak ellenére, hogy gyűlölte azt a tudatot, mit akarok elérni. És most halott, nincs többé. Nem jön soha, nem nevet rám, és nem is hülyéskedik többet velem, nem számíthatok rá, mikor szükségem lesz egy erős támaszra. Már most tudom, hogy nagyon fog nekem hiányozni.

Szörnyen éreztem magam Jacob elvesztése miatt. Ő több volt nekem, mint egy barát, és most jól esett volna sírni. Edward szerencsére nagy ívben elkerült, így Alice-szel osztottam meg a bánatomat. A temetésre végül nem tudtam elmenni, mert rájöttem, tiltott területen lesz, ahova már én sem léphetek be, így a „hamvaim” szétszórását nézetem részvétlenül, kellemes távolságból. Jobb lesz így mindenkinek, de főként nekem. Csak Jacobot sajnáltam, de végül túltettem magam a vele történteken azzal, neki így nem kell miattam szenvednie, és a magam boldog, szabad életét élhetem.

                                  ***

 

– Carlisle, el akarok menni – jelentettem be neki három héttel később, mikor már mindenki tisztában volt a fantasztikus képességemmel, ami a csodálatos önuralmam lett. A doktor szomorúan elmosolyodott.

– Tudtam, eljön ez a nap, de nem hittem, milyen hamar be fog következni. Ez egy kis ajándék, erre az alkalomra.

Esme jelent meg, és egy díszdobozt nyújtott át, amiben új személyigazolvány volt, útlevél, egy köteg készpénz, és egy bankkártya.

– Legyen szerencsés utad! – mondta, és megölelt, ahogy nem sokkal később mindenki más, Edward kivételével. Nagyon gyorsan eljutottam Volterrába, habár eléggé feszélyezett, hogy meghívás nélkül csak úgy beállítsak, így az előcsarnokban ülő Giannatól kértem segítséget. Hát, nem volt egyszerű sekély angoltudása mellett megérteni, mit szeretnék, de aztán kértem papírt és tollat, majd pár sort firkantottam rá, összehajtottam, meglebegtettem, és ezt mondtam:

– Aro – végül felé böktem, és az ujjaimmal sétálást mutattam. Szerencsémre nem valami idióta szőke nő volt, felragyogott az arca, és elvette az üzenetet, majd eltipegett a tűsarkújában. Jó sokat vártam rá, de Jane-el együtt tért vissza, akinek láthatóan nem tetszett a vendégkísérő szerep.

– Gyere utánam, a mester nagyon vár. – Határozottan örültem, amiért azonnal fogad, és nem kell itt szobroznom akár napokig. Jane most suhant, én pedig minden nehézség nélkül követtem. Nagyszerű érzés volt azzal a tudattal belépni a falak közé, most senki nem akarja a véremet venni. A kis vámpír könnyedén lökte be a nehéz ajtót, ahogy legutóbb is, most viszont Aro már izgatottan várt a terem közepén, és kezeit várakozásteljesen dörzsölgette. Végigfutott valami kellemes remegés rajtam, ahogy megláttam.

– Mester, Isabella Cullen – mondta Jane, mire felé pillantottam, és azonnal javítottam.

– Isabella Swan. – Aro intett, hogy közelebb mehetek, én pedig előtte termettem. Az általam kavart légmozgás meglebbentette a haját, és ahogy előttem állt, újra a hatása alá kerültem, pedig féltem attól, ha vámpír leszek, meglátom az Ő tökéletlenségét is. Szerencsére, vagy vesztemre, de nem így történt. Új szemeimmel alaposan végignéztem arcának vonalait, és minden piciny részletet újra memorizáltam. Megváltozott, de nekem még így is a legmeghökkentőbb lény volt, akit valaha is láttam. Besütött a nap az ablakon, és vakítóan ragyogni kezdtünk mindketten. Felemeltem a kezem, megérintettem az arcát, amely most szinte puhának tűnt, és ujjaim végigsiklottak mosolygó ajkain. Éreztem, ahogy enyhén megnyílik érintésemtől. Vérvörös szemeibe néztem, amik meglepetéssel, és mérhetetlen kíváncsisággal voltak tele, majd még közelebb léptem, és beletúrtam tökéletesen rendezett, hosszú, fekete hajába. Mintha selymet érintettem volna. Elbűvölt, még jobban, mint emberként, és ahogy megfogta a kezem, végigszaladt bennem valami elemi erejű vágyakozás. Nyelt egyet, és továbbra is kíváncsian méregetett, majd újra megpróbált bennem olvasni. Most sem sikerült neki, de ennek ellenére elmosolyodott, és kezei közé fogta az arcomat. Egy pillanatra felrémlett, talán le akarja tépni a fejem, de ehelyett ujjai végigsimították bőrömet, olyan érzést keltve, mintha egy madártollal érintene meg, és meglepetésemre ez is nagyon érdekes folyamatokat indított el, amikre nem számítottam.

Felrémlett bennem, mikor először érintett meg, és alig tudtam leplezni rám gyakorolt, megdöbbentő vonzását, amit most kétszer erősebbnek érzetem. Milyen nagyon nehezemre esett akkor a szerepemet játszani, és utána sem lett egyszerűbb, mert az álmaimban kísértett minden éjjel. Ahogy itt állunk, és tapogatjuk egymást, mint két vak, szinte hihetetlen ez az egész, mintha most is csak álmodnék. Egy kicsit megszorítom a karját, mire helytelítően összehúzza a szemöldökét. Mégsem álmodom, érzi, ahogy megfogtam. Kedvtelve nézeget, én pedig úgy érzem, megszűnt a világ. Mindenről elfeledkezem, a körülöttünk lévő, dermedten álló gárda tagokról, a két másik fenségről, És igen, Forks is messze kerül tőlem, Edwarddal, Jacobbal, a vámpírokkal és az alakváltó farkasokkal együtt. Ez lenne a szerelem? Sosem voltam szerelmes, a színjátékom pedig filmek és könyvek alapján ihletődött, így nem vagyok benne biztos, mit érzek. Van a vámpírok közt is kémia?

Nagyjából két perc telhetett el, amit egymás fizikai felmérésével töltöttünk, majd Aro, még mindig a kezei közt tartva fejemet, egészen közel hajol, és a szemembe néz.

– Isten hozott, ifjú Bella! Már régóta vártam rád! – szól, és a szájamra hajol. A csókja megrészegít, olyannyira, hogy el is felejtem, mi volt Edwarddal. Most ő lett az, ami én voltam újjászületésem pillanatáig: semmi...

Vége

Jane és a tartós smink

Fő, hogy tartós legyen!

Jane semmit nem utált annyira, mint a gyilkos tekintetű, csodálatosan szép vörös szemeit hangsúlyozni. Márpedig erre szükség volt, hiszen pillantása fontos szerepet kapott, mikor épp kínozni kellett valakit, és ez érvényes a mosolyára is. Kevés vámpír használ sminket, de neki ez, amolyan függőségévé vált.
Egészen addig kellemetlen a mindennapi tortúra, míg egyszer meg nem hallotta, hogy az ebédre szánt látogatók egyike, a sminktetoválását reklámozza újdonsült barátnőinek. A lány egyből lecsapott rá, és ahogy elájult, felkapta, majd Aro elé járult vele.
– Mester, megengeded, hogy eljátsszam ezzel a finom kis falattal?
Aro szívélyesen elmosolyodott; Jane egyike volt azoknak, akik ritkán kértek tőle bármit, és épp egy ilyen csekélységet tagadjon meg tőle?
– Vidd csak, drágám! – válaszolt kedvesen, majd csatlakozott a többiekhez, akik közben már nekiláttak az ebédnek.

A kis vámpír sebesen vitte fel a szobájába, és leültette a székre, amin szabadidejében néha ücsörgött. Türelme lassan fogyni kezdett, így önkéntelenül is elmosolyodott, majd egy picit a nőre összpontosította figyelmét. Épp csak akkora fájdalmat okozott neki, amitől felébredt.
– Hol vagyok? – kérdezte, ahogy körülnézett, majd szeme megállapodott Jane-en, és összehúzta szép ívűre szedett szemöldökét.
– Basszus, szólhattál volna, hogy be akartok venni valami hülye műsorba! – A vámpírlány meglepve nézett rá.
– Miről beszélsz? Itt nincs semmilyen műsor, és mindössze csak akkor fogod ezt a kalandot túlélni, ha csinálsz nekem olyan sminktetoválást.
– De ahhoz eszközök kellenek!
– Megszerzem, csak mondd el, hogy mire van szükséged.
– A holmim a szállóban van, mondjam a címet?


Azt a másfél órát, amit bezárva töltött, Erica (így hívták a lányt) azzal ütötte el, hogy kiutat próbált keresni. Az ablakon ugyan nincs rács, de majdnem nyolc méter magasban volt, így meg se merte próbálni az ugrást. Csak egy esélye maradt: Jane-t szépen kitetoválni, és akkor elengedi.
Mikor a vámpír visszaért, közölte vele, mit szeretne, ő pedig leültette a székre, és elővette a tűt, a gépét, majd kipakolt pár árnyalatot, amiből választhatott, és hamarosan nekiállt megcsinálni a lány száját. Meglepve tapasztalta, hogy nem moccan, nem nyikkan, pedig ez tuti nem volt kellemes.
– Nem fáj? – kérdezte, mire a nő elszólta magát.
– A vámpírok nem éreznek fájdalmat.
Erica ebben a pillanatban tudta, itt neki véget is ér földi pályafutása, amint befejezi az alkotást, és most örült, amiért nem volt tükör a szobában. Jane szemeit igen látványosra tetoválta ki, majd mosolyogva nézte, miután elkészült.
– Nos, akkor hazamehetek? – A vámpír csak elhúzta a száját, és egy pillanat alatt a nyakába mart.

Természetesen ő tüntette el a testet is, és egészen másnapig nem is történt semmi különös. Akkor nézett először bele az egyik folyosói falon lógó tükörbe, amit eddig sminkelésnél használt, és egy kis sikoly hagyta el ajkait. A trónterembe belépve hallotta, ahogy a fiúk elkezdenek vihogni, egészen, míg Aro meg nem köszörülte a torkát. Elé érve lesütötte szemeit, és meghajolt. Érzete, amint a fővámpír keze az álla alá csúszik, és felemeli a fejét.
– Ugyan, gyermekem! Csak le kell mosni!
Jane most kinyitotta vörös szemeit, és bizony nagyon valószínű, hogy potyogó könnyekkel válaszolt volna, ha tud sírni.
– Nem, mester, ez nem jön le. Tartósra szerettem volna, hát, megkaptam.
Caius állt melléjük, és kicsit ő is elmosolyodott.
– Nem érünk rá, ilyen csekélységekkel foglalkozni, indulunk Cullenékhez.
A gárda többi tagja is megérkezett, és egyre csak őt bámulták. Nem tudta elengedni a füle mellett ezeket a megjegyzéseket: „Hú, Jane halálos lett! Ha meglátják, belehalnak a röhögésbe!” 

Az őrült rajongók utolsó túrája

A kirándulócsoport önkéntelenül is elcsöndesedett, ahogy beléptek a trónterembe. Személyesen látni a forgatás helyszínét, sokkal, de sokkal nagyobb élmény, mint a mozivásznon nézni. A három felség is jelen volt, legalábbis a viaszszobraik. Néhány őrült fanatikus egyből felsikkantott, majd rohantak fényképezni egymást a figurákkal.
– Nahát, milyen élethű! – mondta az egyik. A másik csak ölelgette Aro viaszfiguráját, idétlenül vigyorogva.
– Ne dumálj, így nem tudok egy rendes képet sem csinálni! – válaszolta a fotózó barátnő.
Nagyjából tíz percig volt bent a látogatócsoport, ezen a napon az utolsó. Az idegenvezető tapsolt, így mindenki elindult kifelé. A három lány is velük tartott, és hamarosan csend borult a kastély termeire.
Néhány órával később megfordult a kapu zárjában egy kulcs, és három alak lopakodott végig a kihalt folyosón. Meg sem álltak egészen a trónteremig, ahová csak a telihold fénye világított be.
– Tudtam, hogy van az a mennyiségű pia, amitől kidől a gondnok – szólt az egyik lány, a délutáni utolsó csoportból.
– Nézd, hát nem gyönyörűek? – válaszolt az, aki Aróra csimpaszkodott nemrég.
– Micsoda hülye ötleteitek vannak – mondta a fényképész. Ő végül odament a fővámpírhoz, és alaposan megnézte.
– Szerintetek miből van a szeme? – kérdezte, és megpróbálta az ujjával megnyomni, de keze egy centivel a célpont előtt megdermedt.
– Én a helyedben, nem tenném. – Megdermedtek, ahogy Aro hangja betöltötte a termet. – A vacsora tálalva!
Később a három vámpír elégedetten ült trónján, míg a részegnek gondolt palotagondnok eltüntette a tetemeket.
– Látjátok, mégiscsak jó cserét ajánlott az a nő pár éve: az életéért cserébe mindig lesz pár önkéntes "vacsoravendég".
Caius Aróra nézett, és elhúzta a száját.
– El kell ismernem, igazad van. Folyamatosan akad pár őrült rajongó, aki visszaszökök ide éjjel, mi pedig várjuk őket sok szeretettel!